Lélekmorzsák - Hit és bizalom


"A hit az, amikor megteszed az első lépest, akkor is, ha nem látod az egész lépcsőt"

Mielőtt a cím alapján bárki azt gondolná, vallási félóra következik, megnyugtatom, nem. Inkább általánosságban szeretnék a hitről vagy más szóval bizalomról, az életben és a saját magunkban való hitről írni (persze ennek része valamilyen magasabb erőben, Istenben, istenekben - kinek, hogy tetszik - való hit is). 

Az egész bejegyzés ötlete onnan jött, hogy ma reggel beszélgettem egy kicsit  az egyik barátommal és szóba került a hit és a bizalom. Újra rájöttem,  mennyire csodálom azért, hogy milyen erős benne ez az érzés és hogy ezt nem fél kimondani sem. (És itt ne holmi elvakult vallási térítőre gondoljatok, szó sincs ilyesmiről.)

Amikor először megismertem Őt, a vidámsága, közvetlensége és nyitottsága volt az, amit csodáltam. Aztán egyre többször találkoztunk, lassan megismertem és kialakult bennem egy kép róla, az életéről, ami nagyjából így festett: megvan mindene (anyagilag, érzelmileg, fizikailag), boldog, vidám, azt csinálja amit szeret, rengeteg barátja van. Egyszóval úgy tűnt tökéletes élete van. Csak úgy tűnt.

Aztán - annak ellenére, hogy nem szeret az érzéseiről és a mélyebb gondolatairól sokat beszélni - , lassan mélyebb beszélgetésekbe bonyolódtunk és ahogy jobban megismertem rá kellett döbbennem, mennyire hamisan ítéltem meg az életét az alapján, amit külső szemlélőként láttam. Ami kívülről tökéletesnek tűnik, közelebbről szemlélve már egyáltalán nem biztos, hogy az. Ki gondolta volna, hogy ennek az önfeledt, mosolygós, viccelődő fiúnak lövésnyom van a karján, mert meg akarták ölni, hogy otthon várja a 3 éves fia, akit két éve nem látott, mert nincs pénze hazamenni, hogy lássa. Ki gondolta volna, hogy egykor - tizenévesen - az utcán állt és bűnözésből élt, hogy éjjel rémálmai vannak ezekről az időkről és nem tud aludni.

Először nem akartam elhinni amit hallok, azt gondoltam, csak viccel. De az ilyen dolgokkal az ember nem viccel. Azzal párhuzamosan amit mesélt az életéről megismertem az ahhoz való hozzáállását is. Annak ellenére, amennyi nehézsége volt az életében és amiken keresztülment van hite. Rengetegszer mesélte, hogy milyen nehéz helyzetben van jelenleg is (anyagilag, érzelmileg, sokszor fizikailag is), de az egyetlen dolog amit mindig újra és újra hallok tőle, hogy "hiszem, hogy minden jobb lesz" és - mivel ő alapvetően vallásos (katolikus) kultúrából származik - "hiszem, hogy Isten elrendez mindent és átsegít a nehézségeken".

Ő mondta ezt is: "A nap, amikor elhagy a hitem az a nap, amikor már nem lélegzem többé"


Mindezt csak azért mondtam el röviden, mert ez az a hozzáállás, amiről sokan - köztük én is - példát vehetnének és példát kell venniük. A lényeg itt nem a valláson vagy az Istenben való hiten van, hanem azon, hogy a nehéz helyzetekben hinni és bízni kell abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Előbb vagy utóbb.

Tavaly nyáron én is nehéz időszakon mentem keresztül: miután leállamvizsgáztam a gyakornoki munkahelyemen egy év ott töltött idő után közölték, hogy nincs pénzük alkalmazni, nem sokkal később anyukám szívrohamot kapott (szerencsére minden rendbe jött és már jól van), de ha ez nem lett volna elég a (volt) barátom megcsalt és elhagyott másért.

Az első két hétben élni se volt kedvem. Tényleg nem. Aztán szép lassan összeszedtem magam a barátaim segítségével, de persze ez nem ment olyan könnyen. Bár ők sokat segítettek, az érzéseimmel és a gondolataimmal magamnak kellett megküzdeni és ezt ők nem tudták megtenni helyettem. Úgy döntöttem, elmegyek néhány napra egyedül, hogy letisztázzam magamban a dolgokat (mondanom sem kell, hogy az emberek legalább fele hülyének nézett, hogy minek akarok én bárhova is elutazni egyedül). Szegedet választottam egy hosszú hétvégére, mert ott még sosem jártam előtte. /Bár olvashattátok a beszámolómat anno, láttátok a képeket a városról, de - annak ellenére, hogy sokan kérdeztétek mi történt velem azon a nyáron - nem mondtam el, nem volt erőm elmondani, hogy miért is mentem és egyébként sem akartam beárnyékolni a blogot ilyen negatív dolgokkal. /

Az első nap szuper volt, úgy éreztem, végre, kiszakadtam a megszokott környezetből, szuper lesz ez a 4 nap. Másnap már nem voltam ennyire vidám, rájöttem, hogy mennyire egyedül vagyok és nem tudtam mit kezdeni magammal, haza akartam menni. E helyett mégis úgy döntöttem elmegyek az Anna fürdőbe és megpróbálok nem sokat gondolkodni, csak lazítok. Még oda fele menet láttam egy capoeira bemutatót a Széchenyi téren.

"Amikor végül elengeded a múltat, valami jobb fog történni"

A fürdő segített, kipihent voltam és eldöntöttem, most már maradok, végig kell ezt csinálnom, ha hazamegyek, kudarcot vallok. Aznap este a kollégiumban, ahol laktam találkoztam egy sráccal, jól elbeszélgettünk. Örültem, hogy tudtam nyitni mások felé és ismerkedni (kicsit nehezen nyílok meg idegeneknek).

Másnap a szokásos városnéző sétámra indultam, amikor a Széchenyi téren ismét megláttam a capoeirásokat. A srác, akiről az elején beszéltem megszólított és beszélgetni kezdtünk, addig unszoltak, míg beálltam kipróbálni az edzést. Végül estére meghívtak magukhoz, így a csoporttal voltam, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Kérdezték, hogy van-e kedvem elkezdeni az edzést (a csapat fele pesti lakik, a másik fele szegedi volt, így persze nem egy csoportban edzenek, de ugyanahhoz a szervezethez tartoznak), de engem ez nem igazán érdekelt.

Másnap reggel a vasútállomáson futottam össze a mesterrel (portugálul: mestre, vagyis az edző) és másik három pesti sráccal aki ott volt este, így végül együtt vonatoztunk a Nyugatiig. Nem hiszek a véletlenekben. Fogalmam sem volt, hogy melyik vonattal jönnek, ahogy ők sem tudták, én melyikkel (hisz még én sem döntöttem el előre), mégis találkoztam velük. Találkoznunk kellett. Aztán az úton a mestre megkérdezte, hogy nem szeretnék-e nála edzeni, az első óra ingyenes, menjek el és próbáljam ki, másnap lesz is edzés és majd meglátom. Először vonakodtam - persze csak magamban -, hogy engem ez nem érdekel annyira, amúgy sem túl nőies sport, sosem vonzott stb.

Aztán rájöttem, hogy ha mindig csak ugyanazon az úton járok soha nem jutok előrébb. Miért mentem Szegedre? Hogy válaszokat és megoldást találjak, hogy változtassak. Itt a lehetőség és én eldobnám magamtól? Eldöntöttem, hogy elmegyek.

Milyen jól tettem! Mondhatnám, az egész életem megváltozott tőle:
- elkezdtem sportolni - én, aki az otthoni tornára alig tudtam rávenni magam!,
- rengeteg új barátot szereztem -én, aki nehezen ismerked(t)em,
- megtanultam portugálul (illetve folyamatosan tanulom) - én, aki rossz vagyok nyelvekből ,
- életemben először ültem repülőn és eljutottam Svédországba (capoeirás rendezvény volt, azért itt írom).
 E mellett találtam valamit, ami kitölti a mindennapjaimat a blogolás és az egyéb elfoglaltságaim mellett.

Majd' elfelejtettem: és megismertem a srácot, akiről a bejegyzés elején írtam (nem, nem vagyunk együtt és nem, nem is akarok együtt lenni vele, sem ő velem - Somos so amigos), aki szintén velünk capoeirázik és nagyon jó barátok lettünk.

Többször kérdezték tőlem, hogy "miért nem választottam egy nőiesebb sportot" illetve mondták, hogy "több értelme lenne, ha inkább táncolnál valamit". Erre egész egyszerűen nem tudok mit felelni, mert ők nem látják, hogy ez nem csak erről szól. Ez az egész dolog nekem olyan lelki erőt adott ebben az elmúlt egy évben, hogy ha mindez nem történik így, ahogy történt, nem tudom, hogy most mi lenne velem (valószínűleg depresszióba burkolózva üldögélnék a szobámban minden délután). Egyszerűen mára már szükségem van rá, megszerettem.

Minden jóra fordul, csak hinni és bízni kell benne és nyitottnak kell lenni az új dolgokra, főleg olyankor, amikor úgy érezzük, benne ragadtunk egy olyan helyzetben, amiből fogalmunk sincs, hogy másszunk ki. Ma már biztosan látom, tökéletes helyen voltam tökéletes időben, amikor ez a brazil fiú rám köszönt és én visszaköszöntem neki.






CONVERSATION

11 comments:

Nikoletta Bartha said...

Drága Dalma
először is nagyon jó az új dizájn, ügyesen megcsináltad:)
és nagyon jó volt ez a bejegyzés, élveztem olvasni minden sorodat, annyira szeretem az ilyen őszinte írásokat, teljesen bele tudok feledkezni. Jöhetnek még ilyen posztok:)) Ezt élvezem igazán egyébként, amikor nem csak mindig a felszín van mutogatva egy blogon, hogy ezt vettem, azt vettem, ma ilyen a körmöm, holnap olyan lesz, hanem ezek az őszinte vallomásszerű írások vagy hogy is mondjam. Amikor jobban megismerhetünk másokat.
Kevesen tudnak ilyen nyíltsággal beszélni a nehéz időszakaikról, amikor a dolgok nem úgy működtek, ahogy szerették volna.
Igazi kitartásról tettél szerintem tanúbizonyságot, büszke lehetsz magadra nagyon!:)

aaaj köszönöm ezt a posztot, annyira szép volt!

Csipkelány said...

Köszi Niki :) Puszi

Babus said...

Nagyon jó bejegyzés, szeretem az ilyeneket:) Annyiszor gondolkoztam amúgy, hogy én is szívesen írnék ilyesmi jellegűeket is, de aztán valahogy mindig elmaradt, nem tudom sor fog e kerülni rá valamikor, majd meglátjuk.

Örülök, hogy így alakultak a dolgaid, és hiszek én is abban, hogy semmi nem történik véletlenül :)

(bár sajnos van, amit nehéz elfogadni. nekem is egyébként 2 éve nyáron államvizsga körül volt egy nagyon rossz időszakom)

Beautyblog Gabica said...

Én is örülök ennek az írásnak, jó volt olvasni! Jobban megismerhettünk ezáltal, és tisztelem, hogy ilyen nyíltan beszéltél az életed nehéz időszakáról!
Jelenleg én is valamilyen jelet várok, hogy melyik lenne nekem a megfelelő sport, nem szeretek sportolni, de hiszem,. hogy létezik olyan, amit meg tudnék szeretni és szívesen végezném!

Csipkelány said...

Köszönöm :) Én sem gondoltam volna, hogy fogok ilyet írni, csak kijött most :)

Zóra said...

Ha már bizalom, akkor köszönjük, hogy ezzel a bejegyzéssel a bizalmadba fogadtál bennünket!

Shelbe said...

Köszönöm ezt a bejegyzést!
Az emberek nagyon hajlamosak arra, hogy az apróbb jó dolgok felett átsiklanak és csak a negatívumokat látják. A bejegyzésben leírtakkal teljes mértékben egyetértek, nagyon jól megfogalmazta a dolgot.
Az pedig már csak tényleg a fokozása a dolgoknak, hogy ez egy nagyban személyes bejegyzés, mégis meg merted írni és közzé merted tenni. Ha az ember a dolgok mögé lát, az sokkal jobb.

Anonymous said...
This comment has been removed by a blog administrator.
Réka Réka P. said...

Nagyon jó volt olvasni a bejegyzésedet. Gratulálok az elért eredményeidért, a változáshoz az életedben. Csak úgy áradt a sorokból az energia, köszönöm.

hkorinna said...

Iszonyúan tetszett ez a bejegyzésed és köszönöm, hogy megosztottad velünk! A véletlen találkozásokban én sem hiszek, szerintem minden okkal történik, csak fel kell ismernünk a jeleket. :)
Szívesen olvasnék még tőled hasonlókat!

Rami said...

Igazán bátor vagy. Amiatt is, hogy ezt megosztottad velünk, de főként azért, mert mertél változtatni.
Elgondolkodtattál.
Köszönöm!

Like us

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...