Mondj igent a ruhára!

A menyasszonyi ruha kiválasztása azt hiszem minden nő életében nagy dilemma. Annyi fazon, anyag és stílus közül lehet manapság válogatni, hogy az ember azt hirtelen azt sem tudja, hogy kezdjen neki. Emlékszem, kislány korom óta nézegettem a különböző menyasszonyi ruha trendeket és már akkor határozott elképzeléseim voltak, hogy mit szeretnék. Minden korszaknak megvolt a maga „álomruhája”, míg végül elérkezett az idő, hogy ténylegesen kiválasszam, miben szeretnék oltár elé állni.

Azt kell mondanom, hogy amint elkezdtem nézelődni, hirtelen a lehetőségek végtelen tárházát láttam megnyílni magam előtt. Biztos voltam benne, hogy nagyon nehezen fogok magamnak ruhát találni, ugyanis hajlamos vagyok mindennek alaposan utánajárni,  és félek anélkül dönteni, hogy a lehető legtöbb szóba jöhető darabot megnézném, felpróbálnám, majd még egyszer megnézném, és még egyszer felpróbálnám.  Ezen az aggodalmamon az sem segített sokat, hogy egyik nap romantikus és légies megjelenést képzeltem el, másnap inkább kifinomultat és elegánsat, harmadnap pedig már a bohém rusztikus stílus tetszett. Így hát szinte biztos voltam benne, hogy ott fogok állni egy halom ruha fölött azon tűnődve, hogy mégis melyiket válasszam. E mellett két félelmem volt: az egyik, hogy anyukámnak nem fog tetszeni az a ruha, ami nekem viszont igen, a másik pedig, hogy nem lesz meg „AZ ÉRZÉS”, hogy igen, ez az, ez az én ruhám, ez vagyok én. 

Az első félelmem nem volt teljesen alaptalan, ugyanis már az online ruhanézegetés során kiderült, hogy anyukámnak inkább a hercegnős, nagyszoknyás báli fazonok tetszenek jobban, míg nekem a csipkés, testhezállóbb darabok. Mikor először elmentünk az első ruhapróbámra együtt, akkor sajnos nem tudtam túlzottan sok fazont felpróbálni, a legtöbb nagyszoknyás, abroncsos ruha volt, persze anyukámnak nagyon tetszettek, nekem sajnos kevésbé. Ugyan volt egy-két olyan darab, ami önmagában elnyerte a tetszésemet és talán még egészen jól is állt, de egyszerűen éreztem, hogy ez nem én vagyok és nem is volt meg az érzés sem, hogy igen, ez kell nekem. Szépek voltak, de ennyi. Ráadásul hiába mondják, hogy a nagyszoknyás ruha ápol és eltakar, én bizony egy-egy ruhában úgy éreztem magam, mint egy töltött galamb. Nem hogy vékonyabbnak tűntem volna, úgy éreztem magam, mint egy nagy habcsók. Ez pedig nem tetszett. Ebben a szalonban felpróbáltam még egy sellő fazont, ami a szűk szabása miatt szintén nem volt valami előnyös, illetve egy A-vonalút, ami bár jól állt, roppant unalmasnak találtam.

Ez után nem sokkal történt, hogy Nagyváradra voltunk hivatalosak egy unokatestvérem esküvőjére, így hát kaptam az alkalmon, hogy felhívjam a korábban kinézett debreceni La Femme ruhaszalont és időpontot foglaljak, hiszen éppen útba esett odafelé. Az egyetlen probléma az volt, hogy anyukám már egy héttel előbb odautazott, így aznap csak a vőlegényem volt velem, aki ugye nem láthatja a ruhát és ehhez ő is tartani akarta magát. Így hát ott találtam magam az esküvői ruhaszalonban egyes egyedül. Kissé kínosan is éreztem magam, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy nem is fognak komolyan venni, mert ugyan ki megy egyedül ruhát nézni. De nem volt mit tenni, a szükség és a praktikum nagy úr, hát bementem, egyedül. Gondosan kinéztem a honlapról néhány ruhát, amit mindenképpen szerettem volna felpróbálni, gondoltam, nincs mit veszíteni, legfeljebb meglátom mi áll jól és mi nem. Emlékszem, aznap reggel mondtam is a vőlegényemnek, hogy olyan jó előérzetem van a ruhapróbával kapcsolatban és mivel általában jók a megérzéseim, ezért kíváncsian vártam, hogy mi fog ebből kisülni.

Emlékszem, hogy ott álltam egyedül, miközben egymás után próbáltam fel a kinézett ruhákat és bár szépek voltak, egyiknél sem éreztem, hogy az az igazi, mígnem az egyik kiárusítás alatt lévő modellbe bele nem bújtam. Már a fogason is gyönyörű volt, felvéve pedig egyből megtetszett és ahogy ott álltam a tükör előtt egyre jobban beleszerettem. Ekkor már tudtam, hogy bizony nagy esély van rá, hogy ebben fogok férjhez menni, úgyhogy megkértem az ott dolgozó hölgyet, hogy adja rám a fátylat, amit kinéztem. Akkor és ott azt éreztem, hogy igen, pontosan így akarok festeni az esküvőm napján. Tökletes volt fazonban, stílusban és díszítésben is. Egyszerre elegáns és klasszikus, szabásában modern, mégis tökéletesen illik az általam elképzelt klasszikus vintage stílushoz. Bár a ruhán és az alaklomon is van még mit alakítani, szépnek éreztem benne magam és meglepődtem, hogy egy ilyen fazon ennyire jól állt rajtam. 

Az idilli pillanatok után azért persze rajtam is átfutott a kétségbeesés, hogy mégiscsak itt vagyok egyedül, az akciós ruhát aznap délelőtt már más is megnézte és egyébként is bármikor elvihetik, én pedig nem ugrom le minden héten Debrecenbe. Úgyhogy először is a sokat látott  „Mondj igen a ruhára” sorozat hatására felpróbáltam még egy-két ruhát, hogy lássam, valóban az előző-e az igazi. Tudtam, hogy ha ahhoz hasonlítom a többit és azt érzem, hogy az sokkal szebb, akkor bizony ő lesz az. Így is lett: a következő modell is csodaszép volt, de az általam választott ruha mellett esélye sem volt. Ezután felpróbáltam még újra, majd kértem egy kis gondolkodási időt, mert annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam ott helyben dönteni, ráadásul nem is volt nálam annyi készpénz, hogy a kauciót otthagyjam. Így hát volt időm egy kicsit átgondolni a dolgot és próbáltam megmutatni anyukámnak és a barátnőimnek is. Persze ilyenkor semmi sem jött össze: anyukámnak nem volt külföldön internete, ezért nem tudta megnyitni a képet sehogy, a barátnőim strandoltak és nem tudtam elérni őket, így hát apukámnak és az unokatesómnak küldtem át a képeket, hogy kikérjem a véleményüket. Mivel neki is nagyon tetszett és a párom is azt mondta, hogy olyan izgatott a hangom (talán még valami olyasmit is mondtam, hogy „ezért a ruháért mindennap tornázni fogok”), hogy ő azt mondja, vegyem meg.

Így hát visszamentem, újra felpróbáltam a ruhát és lefoglaltam. Egyébként sikerült pont a kiárusított darabok között megtalálnom a tökéleteset, így gyakorlatilag az átlagos kölcsönzési ár feléért jutottam hozzá a ruhához. Természetesen még át kell majd alakítani, úgyhogy addig nem is hoztam el hiszen fölösleges lett volna.